A napkut.hu-n olvasható Balázs Géza írása, melynek hatására kirajzolódik előttünk egy elfeledett kép Rákosfalva igazi arcáról:

"...pompás negyed volt, a maga emberléptékű, önellátó rendszerével. Éltek itt hagyományos parasztházakban állattartó parasztok békés együttesben a városból kiköltöző kispolgárokkal, akik alkalmanként már tornyot, esetleg ovális fogadószobát is építettek „kiskastélyukhoz”. A HÉV-állomáson forgalmi iroda volt, váróterem, illemhely, újságos, trafik. Kitérő szolgált az állomás mellett álló egykori Lardolin olajgyárnak..."

"...Rákosfalván lehetett friss tejet venni, volt szódás, mindenféle iparos, vendéglők, például a Zöldike mellett a Cselényi-féle, a harmincas években a Rákos-patak mellett a patakból táplált fürdő (betonkerete ma is megvan), bolgárkertészek. Csodálatos falu volt a városban: hiszen a HÉV-vel szinte percek alatt elérhető volt a belváros, illetve a másik irányban a további települések."

Gyurkovics Tibor, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, pszichológus is itt született Rákosfalván, 1931-ben. Az író  így emlékezik gyermekkorának helyszínére Ézsiás Erzsébet könyvében:

„Rákospalotán (helyesen: Rákosfalván) mindenkinek köszöntünk. Félig ismeretleneknek, épphogy látottaknak, vadidegeneknek is. Jóleső érzés volt még az odamormolt adj isten vagy jó napot is. Jólesett még a fejbiccentés is. Mert azt érezte az ember: köze van a másikhoz. A köszöntés kis gesztusában egy pillanatra kapcsolat keletkezett, kis áramütés, egy másodpercre tudomásul kellett vennünk a másik ember létét.

Persze mindez könnyű volt, szülővárosom, illetve szülőfalum mennyországában éltem. Nemcsak a kerítések voltak a legszebbek, hanem a köszöntések is, a kalapemelintések. A piros palánkkerítés mögött lakott legkedvesebb barátom, Lohner Laci, aki mindennap hallatta hangját: Hu-u-u! indiános köszöntéssel. A ki sem nyitott kapuk mögül hangzó, a palánkkerítések fölött átszálló üdvözletek finom lelki pókhálószálakkal kötötték össze ebben a kisvárosias demokráciában Rákosfalván a papot, a HÉV-kalauzt, a majorost, a kocsmárost, a futballistát, a tisztviselőt, az egész kompániát. Én ebben a magunk érzette demokráciában éltem huszonnégy évig.”

A teljes cikk elolvasásához kattintson a www.napkut.hu-ra!