Nem messze lakom Budapest mértani közepétől, azaz a Martinovics tértől. Igazából semmit sem jelent, de mégis érdekes belegondolni, hogy Magyarország legnagyobb városának pont a kellős közepén lakom; ez egészen addig a pillanatig szívderítő gondolat, míg közelebb nem sétálok, s meg nem látom a szemétkupacokat, az elhanyagolt, gizgazos földrészleteket, melyek a teret „díszítik”. A tér nagyobb részét elfoglalja a tűzoltóság épülete, s a Tűzoltó Múzeum, de a fennmaradó területek bizony elég gyászos látványt nyújtanak.
Tavasz van. Nemsokára nyílnak az első virágok, rügyeznek a fák, s itt a téren is rengeteg új hajtást fog hozni a parlagfű és s fekete üröm, melyből bőven van a területen. Nagy valószínűséggel meg fog jelenni az újabb adag szemét is a tér egyik, illegális szemétlerakó helyként funkcionáló sarkán is. S természetesen erre fognak sétálni azok a gazdik is, akik csak a kutyájuk egyik – képesebb - felével szeretnek foglalkozni, útjukat barna kupacok jelzik majd.
Nekem nem tetszik ez a látvány. Lehangoló. S kicsit szimbolikusnak érzem, hogy ez található fővárosunk középpontjában; mondhatni, e tengely körül forog a város. Sokszor éri Budapestet az a vád, hogy élhetetlen. Élhetetlen, mert piszkos, rossz a levegője, zajos, rosszak az utak, s még sorolhatnám. Nem is alaptalanul. Viszont mégis kétmillióan lakunk itt, nem kellene akkor ezt a várost olyanra formálni, ahol szeretünk élni? Kezdhetnénk mindjárt a kellős közepén az átváltoztatást.
