Már az alapítvány Cserkesz utcai központjába való belépéskor látható volt, az alapítvány milyen profi munkát végez: az épület modern, a meghívottakat fogadó munkatársak kedvesek, a regisztráció gyors. Az előadóteremben az alapítvány kiadványai, könyvek, szórólapok, nagy tablókon fényképek és ismertetők tevékenységükről. Az előadásokhoz, valamint az intézményben folyó képzésekhez minden technikai feltétel adott volt: hangosítás, kivetítő, számítógép állt az előadók rendelkezésére. A fórumra sokan voltak kíváncsiak, mint az később, a kölcsönös bemutatkozáskor kiderült, az ország minden tájáról jöttek mozgássérülteket, szenvedélybetegeket, hátrányos helyzetűeket befogadó intézmények képviselői, felsőoktatási intézmények oktatói és diákjai, és érdeklődő pedagógusok, szülők is.
A fórumot az alapítvány létrehozója és elnöke, Bereczki Sándor nyitotta meg a maga közvetlen, barátságos stílusában. Láthattunk egy rövidfilmet, amely a szenvedélybetegeket és családjukat szólította meg: a csalódás, a lemondás és reménytelenség ellenére is reményt kínál, a közösség erejét, a befogadó szeretetet.
A bevezető után az intézmény két kliense mutatkozott be. Mindketten jóvágású, életerős férfiak, és jó karrier előtt álltak, amit egyiküknél az évtizedes heroinfüggés, másikuknál az alkohol tett tönkre, testileg és mentálisan legyengülve kerültek az alapítványhoz. Itt szó szerint kockáról kockára kellett újra felépíteniük az életüket, hiszen rehabilitációjukhoz az is hozzátartozott, hogy kétkezi, mechanikus munkát kellett végezniük: szobát söpörni vagy éppen fakockákat csiszolgatni. És a kezük eleinte ezeknek az egyszerű tevékenységeknek is nehezen engedelmeskedett. Meg kellett tanulniuk napirend szerint élni, „dalolva, fütyülve, mosolyogva” dolgozni. Napról napra, hónapról hónapra, lassanként jutottak el oda, hogy most védett munkahelyen, az alapítvány alkalmazásában dolgoznak, a következő lépés pedig a nyílt munkaerőpiac lenne számukra. Szavaikon keresztül fény derült az alapítvány honlapján hivatalos fogalmakkal részletezett rehabilitációs tevékenység emberi oldalára: mekkora odafigyeléssel, támogatással állnak a munkatársak a klienseik mellett, figyelmes szeretettel, következetességgel, hihetetlen szakmai profizmussal tesznek meg mindent az intézmény lakóiért. Olyan szeretettel és odaadással, ahogyan 1989-ben nekiálltak a romos Cserkesz utcai zsinagóga felújításának, ahonnan mostanra eljutottak oda, hogy több épületből álló intézményrendszerük van. (fotók)
Az alapítvány másik létrehozójától, elnökhelyettesétől, Bereczkiné Lóránt Ágnestől megtudhattuk továbbá, hogy 1988-ban létrejött teaházi programjuk keretében 8000 veszélyeztetett fiatallal volt kapcsolatuk, innen jött a továbblépés, 1989-ben született az Emberbarát Alapítvány, ekkor vásárolták meg a romos zsinagógát, és mindössze két év alatt, az akkori kliensekkel együtt dolgozva újították fel, és alakították ki az intézményt, amely 1991-ben nyílt meg. Fény derült arra is, hogy országszerte ez az egyetlen hely, ahol komplex rehabilitáció folyik: addiktológiai járóbeteg-rendelés, bentlakásos rehabilitáció, valamint szakmai képzés, amelynek keretein belül sütőipari és asztalos szakmunkásokat képeznek, valamint újabban szociális segédgondozókat is, és sokak számára munkahelyet is biztosítanak az asztalosműhelyben, a pékségben, a konyhájukon és a könyvesboltban. Ezen munkahelyek egy része a munkarehabilitációs foglalkozásoknak ad helyet, amiért a kliensek valamennyi jutalmat kapnak, más része azonban már védett munkahely, amelyet a rehabilitáltak szerződéssel töltenek be. Az alapítványnak fontos a nyomon követés, amelyet a védett szállások és védett munkahelyek bővítésével szeretnének még hatékonyabbá tenni, sajnos ehhez nem áll rendelkezésükre elegendő forrás.
Ezt követően a Minisztérium Családi és Szociális Szolgáltatások Főosztályának munkatársától, Csicsely Ágnestől megtudhattuk, hogy a rehabilitációval foglalkozó intézményeknek 2010-ben a korábbinál valamivel kevesebb (2009-ben 5,6 2010-ben 5 milliárd forint) támogatás áll rendelkezésükre, és ezeket nem normatív alapon kapják, hanem pályázniuk kell érte, elszámolásuk pedig nem fejkvóta, hanem munkaórák után történik.
Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat Foglalkoztatási és Szociális Hivatalának munkatársa, Kovács Ibolya pedig felvázolta az igényelhető állami támogatások rendszerét. Ha pedig az állami támogatások nem elegendőek, a pályázóknak érdemes megnézniük a nem kifejezetten szociális célú, valamint a nem állami pályázatokat is, hiszen a civil szektorok pályázatain is sikerrel vehetnének – és vesznek is – részt rehabilitációs intézmények, esetenként rehabilitáltak. Szerinte az egyik fő probléma az, hogy a szociális foglalkoztatásban kevés a megfelelően értékesíthető tevékenység, termék, amelyek bevételéből a saját fenntartásukhoz hozzájárulhatnának. A másik nagy nehézség, hogy a rehabilitációs intézményből nehéz kikerülni a való világba, nincs meg az az út, ahol a rehabilitáltak visszatalálhatnak a családba, a társadalomba. Ezen kellene javítani. Ő elsősorban a családsegítő szolgálatok támogatására számítana, akik jobban ismerik a területükhöz tartozó családok sajátosságait, szükségleteit. Nehézséget jelent tovább az is, hogy a munkaügyi kirendeltségek nem tudják hova tenni azokat, akik egy szociális intézmény lakóiként igényt tartanának a szolgáltatásaikra, támogatásaikra, pedig állampolgári joguk lenne ezeket igénybe venni. Fontos továbbá a megfelelő támogató és közösségi háttér kialakítása, az intézmények együttműködése, hogy egymás feladataiba – pl. utasszállítás – besegítve is javítsák a szociális szolgáltatások színvonalát. Példának hozta fel a falugondnok, tanyagondnok szerepét, aki a falvak, tanyák látogatásakor akár munkába is szállíthatná a dolgozókat, és ez nem növelné meg jelentősen a feladatkörét, valamint a költségeit.
Az előadások utáni hozzászólásokban a különféle rehabilitációs intézmények képviselői főleg az intézmények fenntartásával és a támogatásokkal kapcsolatos kérdéseket intéztek az előadókhoz. Több intézmény nehezményezte, hogy hiába a pályázati lehetőségek, összességében egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Valamint azoknak az intézményeknek, ahol nem csupán munkaterápia, hanem rendes foglalkoztatás is zajlik, szembe kell nézniük azzal a rendelkezések okozta paradoxonnal, hogy klienseik a munkaterápia ideje alatt magasabb összegben részesülnek munkajutalomként, mint amennyit fizetésként kapnak, amikor rendes munkát kezdenek végezni az intézmény keretein belül, vagyis azt érezhetik, hogy semmi értelme visszaállni dolgozni, s ezzel nemcsak ők érzik értéktelennek a munkájukat, hanem az őket felkészítő intézmény is. A hivatalos szervek képviselői hivatalos kiúttal nem tudtak szolgálni, azt javasolták, hogy az intézmények járjanak utána minél több pályázati lehetőségnek. Szerintem ebben is jó példát mutat az Emberbarát Alapítvány, akik szemmel láthatóan sikeresen keresik a támogatási lehetőségeket az állami és nem állami kereteken belül is.
A felszólalók között volt az alapítvány egyik kliensének édesanyja is, aki hálásan mondta: „Vigyék hírét ennek a helynek, itt csoda történik”. Megpróbálok ennek eleget tenni.
A fórum egészének és következő eseményének programja itt elérhető.
